Táborozás, Kisirtáspuszta 2015.
Végre eljött a nagy nap, HURRÁ NYARALUNK!
Igaz a vonat elég korán indult, de ez minket nem zavart, hisz az 5 óra 47 perces indulás ebben a melegben még ideálisnak is tűnt.
A vonaton még szétszóródva utaztunk, mert volt, aki előrelátóként az egyetlen kényelmet választotta, szövet üléses helyet keresett. Mások beérték a műbőr üléssel. De sebaj, a Nyugatiban egymásra találtunk! Gyors népszámlálás és megvagyunk mind a 15-en.
Békésen vártuk a Szobra induló vonatot (- már aki -). Ugyanis, amikor indulót sípol a vonat már csak 14-en vagyunk, egy társunk elment vásárolni, bezzeg a csomagját ránk bízta.
Mi ügyesek voltunk az Ő csomagjaival együtt fölszálltunk. Egy túratársunk önként vállalta a figyelő szerepét a pályaudvaron, nehogy szegény azt higgye, rossz emberek ellopták a barackját. Mi meg aggódva szurkoltunk, hogy elérjék a vonatot. NEM SIKERÜLT!
Bánatunkban békésen szemeztük a megmentett sárgabarackot.
Nem is volt semmi gond addig még nem jött a kalauz. Ugyanis kiderült, hogy a megmentőnek a jegye a társával együtt a vonaton van. Nem kevés jogászi közreműködéssel sikerült tisztázni a helyzetet. Így érkeztünk meg Szobra, amikor is kettővel több málhát kellett leküzdenünk, mint ahányan voltunk. Közben azon szurkoltunk, hogy a következő vonat mihamarabb beérjen és a Nagybörzsönybe induló busz végét elkapjuk. Ez ragyogóan sikerült, mire az összes csomaggal felszálltunk a lemaradt két túratársunk is úri módon föllépett a buszra.
Minden rendben, újra 15-en vagyunk!
Minden jó, ha a vége jó!
Ugyanis négy túratársunk, aki kocsival jött forró lepénnyel fogadott a kisvonatnál.
Innen már teljes volt kis csapatunk 19 fővel és tele hátizsákokkal, valamint tíznapi ellátmánnyal vettük birtokba a hűvös, csöndes birodalmunkat, ahol jókat aludtunk, hűvösöltünk, hisz esténként mindössze 10-11 fokos hőmérséklet volt, szemben az itthoni 20-30 fokkal. De mivel nem csak hüssölni jöttünk, másnaptól remek túrákat tettünk. A bátrabbak megmászták a Nagyhideghegyet, onnan a Csóványosi kilátóból csodálták a természet szépségeit. A kevésbé bátor, immár turistaként is nyugdíjasok finom kajával várták a megfáradt bakancsosokat.
Szolidabb távolságokat azért mindenki bevállalt, azok is, akik már megfáradt bakancsokkal, életük alkonyán, de még róják a kilométereket.
Meglepődve gyalogoltunk Márianosztrára, csodálkoztunk azon, hogy itt minden megváltozott, hisz jövőre talán már kisvonattal csodálhatjuk a táj szépségeit, hisz gőzerővel haladnak ez irányba.
Nosztalgiáztunk a Tányérrét és a Kisinóci turistaház útvonalon, hisz itt szinte mindem a régi.
Na de mégis hab a tortán az elmaradhatatlan szlovákiai sörözés volt. Kora délelőtt indult csapatunk a Nagykoppányon át gyalogosan, nyugdíjasok, sánták, bénák. Nem tudtuk mire vállalkozunk. Ez volt a kegyelemdöfés főleg nekünk nyugdíjas túrázóknak. Ez egyszer az eső is elkapott bennünket, amit még könnyen túl éltünk hisz már éppen a csúcson voltunk, és csodás volt onnan látni, ahogy eső után a hegy gőzölt a napsütésben.
Arra egyikünk sem gondolt, hogy ezután jön még csak a fekete leves.
A csúcsról lefele menet kegyetlen sár volt. Se egy kő, se egy fagyökér, amibe megkapaszkodhattunk volna. Dagonya végig és fetrengés a sárban, a nap meg száz ágra tűzött. A traktornak is csak a nyomát láttuk. Se egy traktor se a traktoros, amire felkéredzkedhettünk volna. Még szerencse, hogy Letkés temetőjének kútjánál egy kissé felfrissültünk. Igencsak megérdemeltük azt az egy kupa sört!
Ennyi tortúra után mi sem természetesebb, hogy lekéstük az utolsó kisvonatot a házhoz, hiába mentünk visszafele már busszal Nagybörzsönybe.
A kissé kalandos ékezésünk után az ott létünk sem volt éppen eseményektől mentes.
Ott tartózkodásunk második napján egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincs villanyunk. Sebaj, történt már ilyen máskor is. De az áram csak nem akart megjönni. Estére kelve, amikor a teljes sötétség ránk tört és elemlámpánál megfürödtünk, telefonáltunk a gondnoknak (még jó, hogy most működött kifele is a telefon) Miután kérésére mindent rendben találtunk a villanyóra szekrényben, kihívta az áramszolgáltatót, akik éjféltájban ki is jöttek. Egy bagatell hiba elhárítása után lőn villany!
De ugye HÁROM A MAGYAR IGAZSÁG alapján kalandunknak még nincs vége!
Egyik este elpusztult a ház bejárati ajtajának a zárja.
Este még be lehetett zárni aztán senki se ki, se be.
Most vagyunk ám bajba gondoltuk, hisz az emberi biológia működik. EZ VAN!
Még szerencse, hogy ezermester túratársunk reggel kiszerelte a zárat, most már közlekedni éppen tudtunk, de egy valakinek őrizni kellett a házat, amíg a gondnok nem vett és hozott másikat.
Mindezen események nem zavarták meg a jó kedvünket, hisz igen-igen jól éreztük magunkat. A túrák fáradalmait minden este családias hangulatban beszélgetéssel, szalonnasütéssel pihentük ki, míg nem eljött a hazautazás napja úgy, hogy egész idő alatt a römi kártyát még csak elő sem vettük (ilyen még nem volt).
Nagyon vidám hangulatban köszöntünk el egymástól azzal, hogy JÖVŐRE UGYANITT!
Bezzeg a hazafele út ebben a rekkenő hőségben, ami a buszon és a vonaton várt ránk, már nem volt ilyen vidám. Szívesen maradtunk volna még!
Egy picinyke jó volt csupán útban hazafelé, az Oszi lepénye.